A kislány több, mint 8 hónapja élt egyedül a dupla helyes kuckóban, hol az egyik, hol a másik fekvőhelyre fekve. Több, mint 15 év jutott neki, bátyja elvesztése óta egymagában éldegélt, szomorkásan ám gazdái iránti hűséggel és szeretettel. Persze a másik hiánya örökre vele maradt. Így van ez, amikor együtt nevelkedünk a másikkal, együtt tanuljuk az első lépéseket, az első vakkantásokat. Eleinte hangos hiányjelzéssel tudatta, így már nem olyan jók a napok, a tesó hiánya aztán lassan beletörődésbe ment át.
Így vagyunk ezzel mi is. Amit elveszítünk vagy eltávozik az életünkből, elsőnek borzalmasan fáj, mint amikor egy darabot kihasítanak a lelkünkből, a testünkből. Ám mivel mi tovább élünk, a fájdalom lassan-lassan betokosodik valahol mélyen a lelkünkben és mi tesszük a lábunkat egyiket a másik után előre. Így telnek el a napok, hónapok a másik nélkül. Rájövünk, az eltávozottból bennünk él egy darabka. Fotók, érzések formájában, emlékképekként elővesszük majd visszatesszük a fiókba.
Molly 15 és fél évet élt meg boldog kutyaidőket testvérével Aldóval. Az utolsó bő 8 hónapot pedig már nélküle tette meg, míg végül az idő vas foga, meg az egyre jobban elhatalmasodó ízületi és egyéb belső testi elváltozások eljuttatták oda, hogy már a gondos kezelés és fájdalom-csillapítás sem segített. Az utolsó estén hangos kutyaszóval tudatta, nem bírja tovább sem a fájdalmakat, sem azt, hogy már fel sem bír állni, dolgait elvégezni nem tudja, így már az ételtől-italtól is elfordult. Nem kutyaélet ez már így. Hiába a gazdik kétségbeesett próbálkozása az idő kitolására, amikor elhangzik a hívó szó, itt az idő, s menni kell. Tovább, újra találkozva az elvesztett bátyussal, megpihenve az emberi léptékkel 100 évnyi élet után.
Az elválás és elengedés sosem könnyű. Tudjuk jól, csak annak fáj, aki marad, együtt élni a másik hiányával, mert aki elmegy, egy űrt hagy maga után. Kinézel az ablakon, keresed a jól ismert vörös buksit ám nem leled. Benézel a bokrok alá, keresed szemeddel az udvar másik szegletében, gondolod talán épp máshol van, emiatt nem látod…Igen, máshol fogod látni ezentúl. Valahol a lelked, az agyad, a szíved mélyén, meg a fotókon, videókon. Hangja, léptei örökre bevésődtek retinádba, selymes puha szőrének érintése örökre érződik tenyereden.
Egyszer mindnyájunknak lejár az ideje. Ami elkezdődik az egészen bizonyosan egyszer véget is ér. Aminek kezdete van, annak vége is. Közhelyek a fejben, vigasztalás, ami ideig-óráig segít majd előtörnek a könnyek újra s újra. A megtisztulás könnyei ezek, mindenkiben ott él az önvád, vajon mindent megtettem érte? Igen, mindent ami tőled tellett, a többnél nincs több. Az ablakon kitekintve a megüresedett kuckó bejárata szinte kiálltja: elment, többé nem látod, nem szólíthatod már nem jön elő, nem válaszol, meg főzni sem kell neki vacsorát…
Tanuljuk meg értékelni azt ami van, addig amíg van, mert minden, de minden homokszemként pereg ki a kezünk közül. Semmit sem tarthatunk meg magunknak, csak a lelkünk benyomásait. Igyekezzünk hát élményekkel teli életet élni, addig, amíg módunkban áll és amikor nem tudunk segíteni igyekezzünk nem ártani.