Majd 16 év adatott meg e koromfekete black retriever kutyának, Aldónak. Sokan azonnal rávágják a sablonszöveget: micsoda magas kutya-életkort élt meg, ez valóban csodálatos eredmény, ráadásul nagyjából betegségmentesen élte le. Persze minden viszonyítás kérdése.
Akit szeretünk, ahhoz ragaszkodunk, s valami úton-módon a tulajdonunknak tekintjük és öröknek a kapcsolatot. Az elmúlás, elválás nem szerepel a józan ésszel felfogható dolgok között. Valahogy elfelejtjük megtanulni az elvesztés fogalmát. Ugyan ki szeret bármit is elveszíteni, ami már az övé…persze ez a kifejezés önző, hiszen csakis a saját életünk és a saját testünk a miénk. A kutya önálló lény, s bizony érzésekkel nem csak testtel él.
Aldó másfél évvel ezelőtt strókot kapott, amiből elképesztő élni-akarással, a szeretet megtapasztalható erejével talpra állt. Soha azelőtt nem tapasztaltam ilyesmit, ám ez a kutya kézzel foghatóvá tette e tényt. Élni akart, feltétel nélkül szeretett gazdijai mellett. Érezte a törődésünket, aggódásunkat, s persze a két héten át minden nap kapott infúzió erejét. Újabb másfél év adatott meg számára, boldog búcsú hónapok nekünk, gazdiknak.
Boldog? nem….hisz tudtuk jól, egyirányú utcában bóklászunk. Csak házilag főzött húst kapott, meg sok simogatást, napi háromszor friss vizet. Nem tehetsz érte többet. Szeretnél, na persze, csak hogy egy bizonyos határig van hatalmad a sors felett...s ez igaz főleg a saját életedre vonatkozóan. S ugye egy 16 éves kutya életét meghosszabbítani vajon humánus? Majd 100 éves embernek megfelelő kor, s annak megfelelő fizikai test. S még így is szellemileg, érzékszervileg mindene működött…ami elképesztő és a hihetetlenség határát súrolja.
Aldónak alombéli testvére volt a játszópajtása, egy golden retriever, aki most magára maradt. A bátyus minden percben jó testvérként óvta, védte, játszott vele, előbb neki engedte, hogy egyen a finom falatokból, addig ő félre állt nyál-csorgatva. Soha nem evett bele a testvére ételébe.
Sokat ugatott, sok éjszakai bosszúságot okozva gazdának, szomszédnak, a házat viszont őrizte, hatalmas fekete termete tiszteletet parancsolt és retriever fajtáját meghazudtolva harapós, morgós volt az idegenekkel. Gazdáit viszont kutyahűséggel szerette, minden alkalommal amikor beléptünk a kutyafuttatóba bújt buksi fejével a simogató gazdikéz alá.
Szerette a diókat rágcsálni, amikor a gazdik beengedték szeretett almafáihoz a zöldséges kertbe. Ette a nyers almákat, a diót, szívesen ásott lyukakat a fűbe, igazi retriever vadászkutya módra. Gombszeme feketén csillogott a végső heteiben is, bár már olvasni lehetett bennük a búcsúzás közelgő percét.
Soha sem mutatott fájdalmat, az utolsó óráig lefetyelte a friss hideg vizet, amit oly nagyon szeretett, majd egy hirtelen jött, egyben utolsó strók-roham levette a lábáról, s hőn szeretett gazdái kétségbeesett simogatásai közben utolsót dobbant a szíve.
Vajon mi a jobb, amikor tudjuk, jön az utolsó perc, legyen szó emberről vagy állatról, vagy ha hirtelen következik be? Sokat gondolkodunk ezen, s azt mondhatjuk biztosabban, amikor tudjuk némiképp jobb, van időnk…. nem, nem felkészülni, mert azt nem lehet. Viszont eldönthetjük, hogy mivel s hogyan töltjük az utolsó közös időszakot.
Aldónál a nyári meleg beköszönte már láttatta gazdáival, rohamléptekkel közeledik a végső perc s nap. Kétségbeesve próbáltunk orvoshoz, fűhöz-fához futni segítségért, élethosszabbításért, mert megszoktuk, hogy ott van velünk, mert hozzátartozik az identitásunkhoz! Mert a szeretett lényen keresztül nyilvánulunk meg mi magunk is, mert feltétel nélküli szeretetet kapunk, s végső soron amit már megszereztünk, ami a miénk, ahhoz foggal-körömmel ragaszkodunk. S azt gondoljuk mindez a szeretett társnak is jó….
Sosem felejtem el, a fekete csillogó szempár utolsó estén látott megtört fényét. Búcsúzott. Érezhetően megfáradt tekintete kétségbeesetten kérdezte: mi lesz veled gazdi, én elmegyek…
A földi test visszaadása mindig keserves érzésekkel jár, hisz tudjuk, aki itt marad, annak fáj, aki megy, annak már könnyű a föld. Mit tegyünk? Amikor üvöltenénk a fájdalomtól, mely a kétségbeesésből fakad, miszerint kifolyt kezünk közül az élet, mint apró homokszemek, mint a vízcseppek tovatűnt minden, s már emlék. Arra gondolni, hogy a szeretett lénynek már semmi sem fáj, hogy ez az élet körforgásának rendje, nos ez kevésbé vigasztaló. Megy minden tovább? Születés- halál egy körforgás, csakhogy ebből az utóbbiról nemigen akaródzik tudomást vennünk.
Mit lehet hát tenni, hogyan tovább? Szüleink, rokonok, négylábú társaink is és mi magunk is véges fizikai testet kaptunk. Ezt illene végre egyszer s mindenkorra megérteni tisztelni s aszerint élni. Amint azt is tudomásul kell venni, kitolhatjuk az időnket, végtelenre azonban nincs mód. Egyetlen lehetőségünk van, élményekkel, érzésekkel, pozitivitással megtölteni életünket. Sem a csokoládé sem a ház sem a munkahely nem adja meg a hiányérzet ellentettjét, amit megad egy tartalmas élet.
Béke poraidra Aldó, drága kiskutyám!