Adrenalin, dübörgő motorok, száguldó vasparipák. Az idei év május első hétvégéje a Balaton Park Circuit aszfaltján egy olyan közeget adott a World Suberbike versenynek, ami emlékeztet rá, az életben is főszereplőnek kell lennünk.
A motorozást lehet szeretni vagy nem szeretni. A versenypálya száguldó ördögi lovasai, vagy ahogy sokan azonosítják őket – Nicolas Cage után – a Szellemlovas-Igazságosztójával – emlékeztetnek bennünket a hétköznapi közlekedésben melletünk dübörögve elhúzó, fürge motorosokra. A menetszél, a szabadság semmihez sem fogható élménye, a közelbe kerül a távol érzése igazán csak a motoron ülve tapasztalható meg.
Itt a pályán több száz lóerőt uralnak a 250-300 km/h csúcssebességen. Ahogyan a nehéz fémet a kanyarokban bedöntik, térdük súrolja az aszfaltot az egy csoda, a technikai tudás és a tehetség magasfoka.
A három napon át tartó versenyzés közben a nézők, érdelődők betekinthettek a Paddock és a Boxutca – Pit Line – világába is, mely bepillantást ad ebbe a benzin-, és gumiszagú csodavilágba. Autógramm-gyűjtés, belehallgatni a mérnökök beszélgetéseibe, átérezni azt az életszeretetet, amit egy ilyen technikai sportban való napi részvétel jelent. Sokan egy ilyen versenyhétvége után ülnek fel egy robogóra vagy a későbbiekben nagyobb köbcentis motorra.
A motorok dübörgése, mely olykor dobbhártya-próbáló, a fiatal férfi és női versenyzők helytállása hamar beszippantja az arra fogékonyakat. A csillogó, modern kamionok, melyek szállítják a versenyzőket, a technikai szememélyzete és persze a motorokat egyik helyszínről a másikra, még azok számára is remek kikapcsolódást jelentenek, akik egyébként legfeljebb a bicajukra pattannak fel, hogy kerekeznek el a sarki boltig.
Végül a por elszáll, a motorok elcsendesednek, a kamionok odébbállnak. A szervezők, a pályabírók, a háttérstáb megpihennek,az élmény velünk marad. Mindezt itt élhettük át, ezen a szinte vadiúj pályán, szeretett csodavilágunk, a Balatonnál, a Keleti-medencében.
A sebesség, a technika és a bátorság uralása nem csak a versenyzők kiváltsága, megtanít bennünket arra, hogy a saját életünket is ugyanígy uralnunk kell. Néha belep a porfelhő, néha elesünk, újra fel kell állni és leporolva a ruhánkat tovább lépni.