Irány Tihany!

A kora reggeli indulás elmaradt, mivel már az ébredés is hajnali hat óra helyett majdnem hétre tolódott. Köszönhető ez valószínűleg a felhős, borongós időjárásnak is, de köszönhetően a reggeli kávénak, mire a kerékpáros ruházatot magamra vettem, már kellően éber voltam.

Kissé bizonytalan voltam, mivel tartottam a széltől, és attól is, hogy a fenyegetően alacsony sötét felhőkből eső lesz. Ám a tekerés öröme és a sportolás élvezete legyőzte kétségeimet, és valamivel fél nyolc után a kerékpárom mellett álltam. Guminyomás ellenőrzése, még egyszer végig gondolni a felszerelést: palackban víz, müzli szelet zsebben, pár szem cukor, rágó, némi pénz, iratok, lakáskulcs, telefon, mp3.

Bekapcsoltam a GPS-t, amely rögzíti az edzésem, ezt minden alkalommal használom akár futok, akár kerékpározom. Elindítottam a rádiót, kerestem egy zenei csatornát rajta, nulláztam a kerékpáros computer napi számlálóját, majd úgy elindultam.

Hamar megtapasztaltam, hogy szeles edzésnap lesz, bár a nap sütött. Kis kétségem még ekkor is volt a távot illetően, vajon a nehezített időjárási körülmények miatt, bevállalhatom-e mivel időre vissza kellett érnem. Barátnőm délre ígérte magát, tehát max 4 órám volt a tekerésre. Aztán persze amikor megéreztem pár kilométer után a mozgás, a tekerés semmihez sem hasonlítható érzését, már tudtam simán tartani fogom az időtervet.

Balatonalmádiba érve gyors pillantás az órámra, láttam, van egy kis csúszás. Alsóörs után már megélénkült a forgalom is, egyre több kerékpározóval és futóval találkoztam. Kerekezés közben kellemetlen a hol szemben, hol pedig a mi oldalunkon haladókat kerülgetni. Hiába lendülsz be és érsz el egy dinamikus tempót, ha időről-időre megakasztják haladásunkat. Nem túl jó érzés, sőt zavaró is, nem beszélve a kerékpárúton közlekedő, azt járdának használó kutyásokról, babakocsit tolókról. Persze érthető, hogy Ők is el szeretnének jutni a célpontjukhoz, az úttesten mégsem mehetnek, ám a kerekezők között haladva feltartják a forgalmat, balesetveszélyes mindkét félre egyaránt. A megoldás persze a széles út lenne, ám ez nálunk itthon elképzelhetetlen, sajnos. Így marad a kerülgetés, és az, hogy a forgalmas parti utakon inkább a szezonon kívül érdemes tekerni.

Balatonfüreden csak annyi időre álltam meg, míg néhány fotót készítettem, kis híján ütköztem a forgalmas sétányon egy másik bringással, de szerencsémre, bár a srác pont elém kanyarodott, sikeresen kikerültem.

Valamivel fél 10 után értem Tihanyba, a computerem 40,9 km-t mutatott, szóval legalább ennyi kell vissza is tekerni.

A Bakony hegyei fenséges látványt nyújtottak főleg így, hogy a sötétkék felhők a nap megvilágításában vihart sejtettek. A ragyogó napsütés ellenére nem volt kétséges, hogy lesz. Visszafordultam, megállva az útszéli büfénél, mert már nagyon vágytam némi kávéra vagy capuccinóra. Az utolsó büfésornál végül kaptam kávét, ám a finom palacsintára várnom kellett volna, így szénhidrát éhségem nem sikerült csillapítani, de legalább a meleg kávé íze elkísért.

Tihanytól visszafelé, hogy a szintidőmön javítsak belehúztam és nagy lendülettel tekertem. Még 2008 tájékán, edzéseim kezdetén, szereztem egy kis porckorong-leválást a bal térdemen, amit 2011-ben, ugyanazon a térdemen egy szalagficammal tetéztem. Nem foglalkoztat különösebben ez a sérülés, odafigyelek a terhelésre, az ésszerűségre. Amikor nagyobb terhelés alatt van, persze fáj, ám ilyenkor amennyire lehet, a másik lábamra helyezem a súlyt.

A szél északi volt, időnként oldalirányú, főleg a nyílt terepen, keményen oda kellett tenni magam és legyőzni ami egy idő után esővel is párosult.

A szél vissza-vissza lökte a bicajt, csak izmaimban és a tüdőm kapacitásában bízhattam, csak az volt a támaszom, hogy letudjam a távot. Sokat segített a ragyogó napfény, a kristálytiszta levegőn.

Amikor szemben a széllel, dacolva az esővel, elviselve a fájdalmakat, nem adod fel, mindezek együtt hatalmas lelki erőt adnak. Kell, hogy azt adjanak. Túlléped önmagad, saját árnyékodat, azt, hogy „nekem nem megy, nem sikerülhet, nem tudom megcsinálni, én vesztes vagyok”.

Ezzel az élménnyel lép be az életünkbe észrevétlen a csoda. Mert erő kell, kitartás, önmagunk árnyékának túllépése ahhoz, hogy megcsináljuk.

Mert igenis hatalmas dolog megtenni ezt a 80-90 kilométert, persze, hogy aki rendszeresen megteszi, aki élsportoló nem jelent ez akadályt. Tudom, vannak, akik megmosolyogják ezt a teljesítményt. Van, aki rendszeresen több százat leteker, van, aki baráti társasággal teszi meg mindezt.

Egyedül minden nehezebb. Amikor csak Te vagy. Ez nem könnyű, De a táv, az elemek leküzdésének érzése óriási energiát ad, és nem csak a következő edzésnapra, hanem az élet minden területére.

Amikor az elemekkel és saját árnyékoddal, küzdesz, keresd a zene ritmusában és a tájban azt az ösztönző erőt, amely átlendít a holtponton és erőt ad.

 

Felpillantva a kerékpárút mellett egy reklámtáblára lettem figyelmes. Semmi különös, és mégis, a szövege ez volt: Nem az számít, mivel mész, hanem az, hová is tartasz. Elmosolyodtam, igen, milyen egyszerű és mégis tökéletesen találó mondat. Tartsd a szemed a célon, szüntelen, haladj mindig előre, rendületlenül, a cél vonzása majd úton tart.